Ölembe veszem a gyermekeket és érzem, ahogyan a lelkek találkoznak egy
ködfelhőnél is finomabb, színes szellemanyagban. ….és akkor megtörténik a
csoda: adhatom azt, amiből a gyermek növekedhet. Ebben a bűvöletben pedig
minden rossz erőt ki kell zárnunk: az alá fölé rendeltséget mindenképp. Ahogy a
nevem mondja: anyafarkasként kívánom védeni a gyermekeket ebben az érzékeny,
átmeneti állapotukban és igaz kulturális kincset adni az ő szent
növelkedésekhöz – nem elírás! – hogy magukba szívhassák az élet koncentrátumát.
Tudtad, ugye, hogy a gyermek növekedése azzal az egyszerű
ténnyel van biztosítva, hogy biztonságos és szeretetteljes környezetben növekedhet.
Azok a gyermekek, akik nem érzik magukat biztonságban és nem érzik magukat
szeretve, nem csak lelkileg kevesebbek, hanem fizikailag is kisebbre nőnek.
Ilyen kísérletet végeztek majmokkal, de réges-régen az embertelen árvaházakban
is gyűlt erre elég bizonyíték. De talán nincs is szükségünk tudományokra ahhoz,
hogy ezt értsük. Csak a tiszta szívünkre kell hallgatnunk. Ha a gyermek
szeretetet akar, akkor adjuk meg neki. Általában érintésre vágynak, anya, apa
ágyába kéredzkednek, hisztiznek, hogy vegyük az ölbe, stb. Ismerős?
De most arról akarok írni, hogy mi is történik a gyermekben,
amikor tudáshoz jut. És ezen belül is két dologról: a tudásanyagról és annak
befogadásáról.
Először is azt kell eldönteni, hogy vajon mi az
a tudás, ami egy gyermeki észnek, szívnek való, amit ő elbír, és amiből valóban
növekedhet? A válasz egyértelmű tiszta tudás. De hol keressük? Én
leginkább tisztának azt a tudáskincset tartom, amit az idő többször is átmosott,
és egy nemes értelemben vett ÉLEThez szükséges. De mit is jelent ez? Képzeld el,
ahogy a különböző társadalmak tudásai egymásra rétegződnek: a hasznos tudások
beépülnek és újabb tudás épül rá, a haszontalan vagy téves pedig feledésbe
merül. Én szinte látom ezt a képet, és meg kell, mondjam, hogy hihetetlen tudásanyag
áll a mostani társadalmunk mögött. Az információ dömping és a fogyasztói
társadalom hátulütője azonban, hogy feledésbe merülnek azok a tudásanyagok,
amik a természetben való élethez kötődnek. Pedig nem szabadna megfeledkeznünk
arról, hogy ezekre a tudásokra bármikor szükségünk lehet, hiszen az ember
alkotta dolgok – mint a társadalmi rendünk is – nem feltétlenül időt állóak. Az
Isten-adta természet pedig végtelen. Érdemes megtisztítanunk az elménket a sok,
felesleges szennytől: lépjünk vissza a fogyasztói és az iparosodó világ elé,
mert ez a kor hozta a legtöbb sallangot. De keressünk olyan kultúrát, ami
megfelelően régi és sokat csiszolódott már. És el is érkeztünk népünk
kulturális örökségéhez. A népdalainkhoz (amelyek száma 190.000-200.000 közé
tehetőek, ami Európában messze a legtöbb), a népmeséinkhez, a mozgásokban rejlő
tudáshoz, a népi kalendáriumban vagy a paraszti térrendezésbe sűrített
tudásanyaghoz, és mindenhez, amit úgy hívhatunk, hogy a mi népi kultúránk. És
ha most követtél szellemben is, érted, hogy miért fontos ezt tovább ÉLTETENI,
nem csak továbbadni.
Aztán azon is el kell gondolkoznunk, hogy hogyan
juthat be a fejecskébe a tudás? Más szóval: hogyan motiváljuk. A válasz
egyszerű: a szívén keresztül. A szívhez pedig úgy tudunk hozzá férni, hogy a miénket
is beleadjuk abba a ködnél is finomabb, szellemanyagú, színes felhőbe. Szinte
látom és határozottan érzem. Ebben a bűvöletben nem jöhet szóba semmi féle
hatalmi dráma, vagy mesterkélt szerepjáték. Igaznak kell lenni. És akkor
megtörténik a csoda: az arra méltó tudásanyag el kezd folyni oda és vissza is.
Nem csak a gyermek kap, hanem a felnőtt is. Mert nem kisebbek lélekben ők, mint
mi. S ha azt veszem, hogy a növekedéshez mekkora energia kell, akkor meg kell
hajolnunk az ő nagyságuk előtt, mert ilyen koncentrált életerővel máshol nem
találkozhatunk. Bűvöletbe ejtenek, de persze úgy, hogy a felnőtt testben
nagyobb és idővel bölcsebb (optimális esetben) – a biztonságos háttér
megteremtésére legalkalmasabb erő. Ebben a kölcsönös tiszteletben, ebben a
bűvöletben megindulnak az energiák, és ezzel együtt a tudás áramlása is. Oda és
vissza.
A fenti csodára vágyom és minél többszöri lehetőséget
keresek arra, hogy ezt másokkal is megosszam. Ezért hoztam létre a Kenderkóc –
ovis népi játék és néptánc-előkészítő foglalkozásokat, a Kender-szöszölő
családi délutánokat, ezért foglalkozom ölbéli játékokkal, és tanítok
néptáncpedagógusként, táboroztatok, és komplex művészeti előadást hozok létre
alkotó társaimmal, és dolgozom egy interaktív játszó- és színházon.
